Tegnapelőtt éjjel, tegnap rémkoppantók, rémkoppantók az ajtómon bekopogtak.

Kimennék, de mégsem merek, oly félelmetesek a rémkoppantó emberek….ettől a könyvtől azonban nem tört ki a frász úgy mint reméltem.

Lehet én vagyok már öreg, sok horrorfilmet látott nőszemély, de nem rettegtem a takaró alatt éjszakánként. Pedig ijedős természettel áldott meg az ég. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magamat életem első S.K. regényébe. Novellákat már olvastam tőle korábban, azokon lerágtam mind a tíz körmömet! Lehet, hogy nem a megfelelő művel kezdtem. Vagy az ingerküszöböm túl magas már. Lehet, hogy nem az egyhuzamban elolvasott, három Dean R. Koontz könyv után kellett volna kezembe venni A Rémkoppantókat. Mégis leemeltem a polcról, s most valamivel több, mint 950, sűrűn írt oldal után azt kell mondjam, nem bánom, hogy a könyvgerinccel való éveken át tartó szemezés után végre elolvastam, de nem is hagyott bennem mély nyomot.

Roberta Anderson, westernírónő, Haven kicsiny városában éldegél egy farmon, Maine államban, öreg ebével. Egy erdei séta alkalmával megbotlik valamiben és elkezdi kiásni azt. Minél több kerül felszínre a különös tárgyból, annál furcsább események sorozata bolygatja meg a kisvárosi nyugalmat. Eleinte még majd megőrültem az izgalomtól, hogy mi az a rejtély, és milyen hatással lesz Robertára és a város lakóira. Imádtam Gard karakterét, talán az ő gondolataival tudtam leginkább azonosulni. Azonban egy idő után kifejezetten unalmas és idegesítő jellemmé alakult, a könyv végére pedig abszolút nem érdekelt a sorsa. A Haveni történetek rész is magával ragadott, egészen a rendőrnő story-áig. Szerintem itt érte el nagyjából a csúcspontot a könyv. Ruth története után kicsit félretettem a könyvet. Általában így teszek olyankor, mikor a tetőfokára hág az izgalom. Majd pár nappal később újult erővel vetettem bele magam a haveniek sorsának nyomon követésébe. Egy darabig még izgatott a lakosság „átalakulása”, aztán egyre nagyobb unalommal folytattam az olvasást. Olykor még volt néhány feszült pillanata a könyvnek, de a harmadik fejezettől már alig vártam, hogy becsukhassam a végén. Pedig annyira jól indult. Imádom az olyan story-kat, amelyikben több emberrel, több szálon fut a cselekmény. Azokat amelyekben a mellékszereplők életébe is kaphatok némi betekintést. Szeretem az adott helyszín háttértörténetéről szóló oldalakat is. De jelen esetben sokalltam. A kevesebb több lett volna elv alapján, sokkal jobban tetszett volna A Rémkoppantók, ha nagyjából kétszáz oldallal rövidebb ( a legtöbb rajongó is ezen a véleményen van).

A borzongatás koronázatlan királya ebben a könyvben nem tett ki magáért igazán. Nem tört rám páni félelem zöld fényben úszó szempároktól, beszélő babáktól vagy Szűz Mária képtől. Nem markoltam a takarót attól a jelenségtől sem, amit a haveniek „átváltozás”-ként emlegettek. Nem sikoltottam fel tárgyakból előmászó bogaraktól sem. Valószínű 1987-ben mikor íródott a könyv, ezek a dolgok még újnak, rettenetesen borzasztónak számítottak. De most 2011-ben az unalommal mozognak egy szinten. Végső döfésként pedig, bár erről nem King tehet, a fordítást említeném meg. Nagyon kedves és drága, mélységesen tisztelt fordító urak és hölgyek! Könyörögve kérem önöket, ne fordítsák le az angol tulajdonneveket, sportcsapatokat, együttesek neveit és számainak címét! Irgalmatlanul elrontja a legfeszültebb pillanatot is egy ehhez hasonló mondat: ….amikor késsel a kezében belépett a szobába, férje sörtől bűzlő ingben terpeszkedett a rozzant fotelban a televízió előtt és unottan kísérte figyelemmel a Vörös Zoknisok meccsét. Hogyan nézne ez ki fordítva? Frankcity Football Club…ugye hogy fáj. Bízom benne, hogy napjainkban már nem futok bele ilyen jellegű fordításokba.

Végezetül hatalmas piros pont Kingnek a becsempészett utalásokért és önmaga kritikájáért. Több ízben említi meg korábbi művei egyikét-másikát vagy az egyikből készült film legemlékezetesebb jelenetét. A legderűsebb pillanata a könyvnek viszont saját maga negatív kritikája, melyet az egyik egyszerű, amerikai redneck szájába ad. Valamint nézzük el a történet hibáit amiatt, hogy az író jelentős részét önkívületi állapotban, ittasan és drogtól kábultan alkotta. Mindent egybevéve nem bántam meg, hogy elolvastam A Rémkoppantókat, mert élveztem, ahogy repül az idő olvasás közben. Még az unalmasabb pillanatokban is elillant a kezem alatt kétszáz oldal, úgy hogy észre sem vettem. Ajánlom azoknak Stephen King ezen művét, akik szeretik a feszültséget, borzongást, de nyugodtan szeretnek aludni egy-egy ilyen történet után.

Dréher Boglárka – kikapcsolok.hu