Élménybeszámolónk Malmöről, Koppenhágáról és Bornholmról. Befejező rész.

Első napi, hosszú biciklitúránk után vérbeli fáradtság uralkodott el rajtunk. Szerencsére az út szinte végig lejtett, így alig kellett tekerni kerékpárjainkat. Hazafelé láttunk gyönyörű lovat, aki a karám pereméig kísért minket, naplementét, amint akadály nélkül bukott alá a tenger horizontján, egy őzet, aki a mezőn szaladgált és egy sünit is. Az élővilág elképesztő egy ilyen apró szigeten. Hazaérve egy csendes, hűvös, mélykék tónusú Rønne fogadott minket, mely este talán még szebb és még északibb, mint napközben. A hangulata lebilincselően varázslatos ilyenkor. Sehol egy autó, alig pár ember lézeng az utcákon, távoli dokkmunkások zaja hallatszik felénk, amúgy pedig olyan csend van, amihez egy magyar városi fül nincsen hozzászokva. A szálláson még megittuk a maradék söröket. A Fesztiválsör nagyon erős (7 fok feletti) és nagyon finom. Ugyanez már nem mondható el sajnos a helyi bio-sörről. Az éjszaka valóban hideg volt, itt örültünk meg igazán annak, hogy nem a sátrazást választottuk.

Másnap el kellett hagynunk a szobát délelőtt 10-ig. Azonban a recepciós Stephen Lang-nak semmi problémát nem okozott, hogy a saját, személyes fülkéjébe elhelyezzük estig a csomagjainkat. Ahogy abból sem csinált ügyet, hogy az egy napra kibérelt bicikliket pár órás késéssel szándékoztunk visszavinni neki. Mielőtt útnak indultunk volna, még elszaladtunk a nagy Kvickly bevásárlóközpontba és dán omlós, vajas mogyoróssüteményt, 100%-os szilvalevet (mintha szilvalekvárt inna az ember), répás kenyeret, eredeti dán szalámit, helyi főzésű Bornholmi sört és helyben készített szendvicset vásároltunk.

Hihetetlen, hogy külföldön képesek a bevásárlóközpontok megtölteni a polcaikat választékkal. Választékkal, amelyből talán nem fogy el azonnal minden, de legalább felkínálják az embereknek, nem úgy mint itthon, ahol méteres sorokat tölt ki a sok egyforma termék. És hihetetlen, hogy itt annyira szeretik az embereket, hogy a szendvicset (fehérkenyérről látszólag a helyiek nem is hallottak) dugig tömik garnélarákkal, főtt tojással, zöldségekkel, vagy akár finoman szelt sonkával, guszta sajttal. A bornholmi sör valami csodálatos dolog. Három fajtája a Classic, a Pilsner és a Sötét Arany. Az ízük pedig egy jobb fajta belga apátsági sör ízével vetekszik. A sziget keleti oldalán található Svanekében főzik, ahol emellett még helyi csokoládé és karamell gyártó üzem is működik. Hiába, Bornholm már csak ilyen önellátó. Márpedig ha van sör és csoki, nem hiányzik sokminden a boldogsághoz.

Ezen a napon a sziget déli partjának mentén indultunk el azzal a céllal, hogy végre megkóstolhassuk a nevezetes, füstölt heringet. Az úti célunk Stephen Lang tippe után így a közeli kisvároska, Amager lett. Sajnos itt már nem volt annyira változatos az út: Rønnét elhagyva kisebb erdei ösvény következett, majd a repülőtér mentén kellett tekernünk hosszan. Néhol az út mentén eladó nélküli, kis bódék álltak, ahol becsületkassza működött: 20 korona a perselybe, egy kiló bornholmi krumpli a kosárba. Egy ilyenre pedig mi is beneveztünk, hogy itthon is élvezhessük Bornholm ízeit.

Amagerben hamar meg is találtuk a heringfüstölőt, amely kisebb étteremnek is megfelelt, ahol a hagyományosan elkészített halon kívül minden mást aranyárban mértek. Végül fél kiló füstölt hering mellett döntöttünk. Nem sejtettük, hogy a fél kiló hering az öt, balatoni sült keszeg méretű halat takar. Sajnos emiatt nem tudtunk megbírkózni minddel. Bár rettenetesen finom volt az étek, sajnos olyan sűrűn szálkás volt, hogy a bornholmi finomság fődíját mégis a sós, szárított hering kapta tőlünk. Dél körül lementünk Amager homokos tengerpartjára. Lenyűgöző, hogy Bornholmon se szúnyog, se darázs, sem pedig légy nem zavarja az ember nyugalmát. Az iszapba Józsi hűtőt ásott a söröknek, próbáltunk reklámszatyorral halat fogni, amolyan „így mulat a magyar” stílusban éreztük magunkat jól.

Nagyon szívesen mentünk volna naphosszat még biciklivel a szigeten keresztül-kasul, de a rengeteg járkálás és tekerés után úgy gondoltuk, most igazán megérdemeljük, hogy a felfedezés nyomása nélkül élvezzük ki a sziget adta élményeket. Szerettünk volna még ezer meg ezer kisvárosba elmenni, de vigyáznunk kellett arra is, hogy kényelmesen visszaérjünk a szállásra, fogjunk egy taxit és még időben a reptéren legyünk. Emiatt pedig pár óra után elindultunk visszafelé. Ekkor már mindannyiunk orra, arca, válla, tarkója, feje megégett a napon. Úton visszafelé megálltunk egy kis tisztásnál, ahol sütögetőhely, játszótér és házikó volt. Egyedül a mosdók voltak bezárva, kérdeztem is egy ott pihenő hölgyet, hogy miért nincs ez nyitva. Ő pedig kedvesen kinyitotta nekem, és mint indoklásképp elmondta, hogy azért, mert ez magánterület. De nem fájdult meg tőle a feje, hogy mi ott tanyáztunk pár percet. Bizonyára a legkisebb mértékben sem zavarta.

Rønnében még levásároltuk az utolsó félretett koronánkat is bornholmi fűszerkeverékre, bornholmi mustárra (finom, édeskés, mint a svéd mustár) és bornholmi pesto-ra. Már fájdogáló szívvel tértünk vissza a szállásra, ahol Stephen Lang munkatársa volt már a pult mögött. Minden probléma nélkül telefonált egy taxiért, mi pedig nem tehettünk mást, mint vártuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Egy képeslapon, a portán pillantottunk meg egy nagy orrú, csúnya, szőrös koboldfigurát. A portás felvilágosított, hogy ő Krølle Bølle, a sziget trollja, aki feleségével és tíz gyermekével él a sziklák belsejében. Ekkor mindjárt nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy az amúgy teljes nyugalomban élő szigetlakók miért szedik be estére a kiteregetett ruhát és miért kötik le a biciklit: el ne vigye a Krølle Bølle. Milyen jó is nekik, hogy náluk csak egy Krølle Bølle miatt kell aggódni.

A már jól ismert taxisofőr kivezetett minket a reptérre, ahol rövid várakozás után fel is szállhattunk a gépre (Említettük már, hogy a budapestin kívül egyik reptéren sem vitt minket busz a repülő és a bejárat közötti húsz méteres szakaszon? Micsoda bánásmód...). Az út csodálatos volt, ami nyúlfarknyit kompenzálta a bánatunkat, hogy ott kell hagynunk Bornholmot. De még így is majdnem elsírtuk magunkat, amikor már csak alig lehetett látni kis szigetünk partjait. A Koppenhága és a Malmö közötti szakaszon a gépünk már nagyon alacsonyan szállt, volt hogy kanyarodás közben az ablakon csak a kék tengert lehetett látni. Egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Rácsodálkoztunk arra is, hogy mennyi kis apró sziget van Dánia partjainál. A repülőtéren hamar visszavánszorogtunk a Terminál 1-ről a Terminál 2-re, és fogadkozni kezdtünk egymásnak, hogy egy év múlva csak és kizárólag Bornholmra fogunk menni, sokkal hosszabb időre. Emellett pedig még tartozásunk is maradt: a becsületkasszánál, a krumpli vásárlásakor 20 korona helyett csak 19-et tudtunk bedobni. Ezt pedig feltétlenül meg kell még adnunk. A csücsökbe is el kell még jutnunk. Sőt, Cristiansø szigetére is (Bornholmtól észak-keletre, 15 km-re fekvő apró kis szigetcsoport, melynek a kerülte 1,6 km, hosszúsága 300 m, szélessége pedig 150, körülötte pedig mindenütt csak tenger látható). Sőt, még meg kell kóstolni a füstölt lazacot és hozni haza a bornholmi sörből. Sőt, sőt, sőt...

A reptéren az éjszakázás kalandos volt, bár nem könnyű. Egyetlen kényelmes padot sem találtunk. Kínjukban a lányok egyhelyben pihenve, a fiúk pedig a repülőtéren korzózva próbálták elütni az időt. Olcsón találtunk eszméletlenül finom körtés cidert (többen itt döbbentünk rá, hogy napok óta szinte csak alkoholtartalmú italt ittunk) Cult Zulu néven. Arra is rájöttünk, hogy a Cideres üveg keskenyebb, mint a reptéri kosár rácsai közti hely. Nem probléma, pár papírtörlővel megoldottuk a dolgot. Azért csak magyarok vagyunk. Aztán hihetetlen, de lassan eljött a hajnal, majd azt követte a reggel, miközben mi hol félálomban, hol fáradtan remegő szemhéjjal próbáltuk átvészelni a 8 órás várakozást. De Bornholm emléke tartotta bennünk a lelket.

Furcsa érzés volt elköszönni Erikától és Józsitól, két úti társunktól. Ők ugyanis csak egy nappal később indultak haza, így még tovább tartottak Malmö felé. Ez úton is mélyen hálásak vagyunk nekik, hogy végigéjszakáztak velünk a reptéren. Bár időben elindultunk a kapuk felé, a koppenhágai repülőtér olyan óriási és a gépünk olyan messziről indult, hogy majdnem lekéstük a beszállást is. Lehet nem is bántuk volna. Az egész nyaralás legfájóbb pillanata pedig az volt, amikor még hazafelé, az ablakból láthattuk Bornholmot. Ahol továbbra is füstölik a heringet, továbbra is mosolyognak az emberek, kocognak az öregek, lopkod Krølle Bølle és Stephen Lang is szolgálja ki a szálló vendégeket. Még soha nem fájt ennyire elhagyni egy helyet, mint Bornholmot. Fura érzés belegondolni, hogy talán még mindig ott van valahol a keréknyom az erdei úton, amit mi hagytunk ott, vagy a szobánkba talán még mindig ott van egy apró kis papírfecni, vagy bármi, ami tőlünk maradt ott. Az álom elnyomott minket a gépben, nemsokára pedig már a magyar valóság atmoszférája ébresztett.

- A bornholmi krumplit azóta megettük, a szigetről hozott fűszerekkel, póréhagymával. Fantasztikusan finom volt, leginkább olyan, mint nálunk a sütni való krumpli, csak még kifinomultabb.

- Józsiék elmesélték, hogy utolsó malmöi napjukon kézitáskájukat pénztárcával, igazolványokkal együtt egy helyi járatú buszon hagyták. A következő arra járó sofőr minden követ megmozgatott, hogy elérje az illető járművet, majd bevitte úti társainkat a központba, ahol nemsokára megkapták érintetlen táskájukat – egy magyar buszsofőrtől.

Czeller Péter és Dréher Boglárka-kikapcsolok.hu